Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karók a fűben

2009.06.27

Átgázoltam a prérin az esőtől felfrissült, dús fűben. Szöcskék ugrabugráltak vidáman lépteim nyomán. Újra kivirágzott minden, tarka ruhát öltött magára a rét. Felidéztem emlékeimben, mennyit labdáztam itt Gergővel, amikor még kicsi volt. Hányszor bogarásztunk itt a mezőt fürkészve, s élmény volt mindig valami újat, érdekeset felfedezni!

Mindig úgy éreztem, miénk a rét! Azoké, akik szeretik úgy, ahogy van, a maga érintetlenségében. Ma, arra járva, elszorult a szívem. Több helyen is feltúrták, munkagép ejtett rajta sebeket. Szabadságot szerető lelkem hevesen tiltakozott, amikor megláttam a levert cövekeket. De hát ez a terület a miénk!... Ó, dehogy a miénk...Jogilag legalábbis nem. Egyre szűkül az élettér. S mi marad annak, aki sasként szárnyalna a szélben, aki önfeledten nyargalna át a vég néküli prérin, ismerősként üdvözölve az apró növényeket, tarka pillangókat, trillázó kismadarakat, fürge gyíkokat?! Velük szomorkodva az aszály idején és velük örvendezve hálás szívvel a frissítő záporokért!

Nagyon szeretem a természetet! De legjobban a hegyeket! A dús erdőkkel borított domboldalakat! Ha ilyen helyeken járok, szívem az égig emelkedik, lobogó zászlóként mutatok ARRA, aki a tökéletes, a mindenható, az irgalmas, a szerető Isten, az én drága, mennyei édesatyám!

Ő megérti érzéseimet, hiszen Ő teremtette mindezt a szépséget, amiről most írtam...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.